II.Évad - 2.Rész

Az oldalam és a fejem megállás nélkül sajgott, de legalább eszméletemnél voltam. Hallottam, hogy többen is mászkálnak körülöttem, ezért nem akartam kinyitni a szemeimet. Éreztem, hogy nem az udvaron vagyok, mert itt sokkal melegebb van, mint kint, ráadásul nem is az úton fekszek, hanem egy ágyban.
- Te ütötted el! - nyitott be a szobába valaki. Hangja túlzottan ismerős volt, de nem ugrott be, hogy ki lehetett az.
- Kit érdekel? Útban volt. - hallottam meg Amber tipikus vékony hangját és a hideg kezdett futkozni a hátamon. Amber ütött el?
- Mi van, ha maradandó sérülése van? - kérdezte a fiú. Néhány percig nem szóltak egy szót sem, de az én fejemben a srác szavai visszhangzottak. Jaxon az?
- Ugye tudod, hogy Justin megöl téged, ha ezt megtudja? - folytatta Jaxon. - Azt mondta, hogy ne kerüljünk vele még egyszer kapcsolatba, erre te elütöd.
- Ha szót akarnál fogadni Justinnak, akkor nem is hoztad volna ide, hanem ott hagyhattuk volna az úton. - válaszolt Amber.
- Ne kend rám! - emelte fel a hangját. - Csinálj vele valamit, amíg Justin haza nem jön.
- Én hozzá nem érek még egyszer! - sipította Amber, majd csak egy ajtócsapódást hallottam. Gondolom elment.
Ekkor szemeimet sokat pislogva kinyitottam, és így fedeztem fel Jaxon szobáját. De régen voltam itt.
Jaxon a legkisebb mozdulatomat észrevette és kérdő pillantásokkal nézte, ahogyan felülök. Oldalamba hirtelen belenyilalt a fájdalom, ezért egy kicsit összegörnyedtem.
- Jézusom! Jól vagy? - tette a kezét a derekamra, míg a másikat a lábamra.
- Persze. - sziszegtem az oldalamat érő szúrás miatt. - Amber volt, igaz?
- Csak... - gondolkozott el a válaszán. - ...siettünk.
A "siettünk" szót sóhajtva mondta ki, ezért tisztán értettem, hogy nem teljesen úgy érti, ahogyan azt akarja, hogy gondoljam.
- Ki elől menekültetek? - mosolyodtam el. Újra belecsöppentem ebbe az egészbe. Izgi élet, jujjci...
- Pár néger a helyi gettóból nem értett egyet azzal, hogy kölcsönkérnénk a töltényeiket. - mondta már ő is vigyorogva, mire felnevettem.
- Miért nem lepődök meg ezen? - nevettem továbbra is.
- Be kell vallanom, hiányoztál. - túrt bele a hajamba, majd megsimogatta a fejemet, amitől tiszta kóc lettem. - Nem volt egy normális ember se, akivel beszélgetni lehetett.
- Hol voltatok? - lepleztem zavarbajöttömet ezzel a kérdéssel.
- Bárcsak elmondhatnám. - sóhajtotta. - De szeretem az életemet, tehát nem mondom.
Szóval ismét egy ilyen élet-halál harcba kerültek. Nem értem, hogy miért nem állnak le ezzel.
- Hát te tudod. - mosolyogtam rá biztatóan. - De én most mennék.
Lemásztam az ágyról, és kiegyenesedtem, így már Jaxon nem is volt olyan magas. Kikísért a szobából, de a folyosón egy váratlan tényezővel találtuk szemben magunkat.
Justin.
Ott állt előttem teljes élet nagyságban, és szeme köztem és Jaxon között cikázott. Nem változott semmit: laza, ülepes nadrágja ismét a térdét verte, a fehért trikó megint rajta lógott, fejét pedig a full capje takarta be. Na persze, a Supráját meg kihagytam a felsorolásból, pedig egy egészen új darab volt a lábán.
Nem tudtam hozzá szólni semmit, ahogyan Jaxon se, bár ő csak a félelme miatt. Ott álltunk a folyosó közepén megfagyva, mint két szobor. Most akkor mi lesz?
- Ez mit keres itt? - mutatott rám. Az "ez" jelző, amit nekem szánt, eléggé zavart.
- Történt egy kis baleset. - csuklott el Jaxon hangja. Justin állkapcsa megfeszült, de a szemembe nem mert belenézni.
- Meg mondtam, hogy nem törődünk vele még egyszer! - indult meg erőteljesen Jaxon felé. Féltettem Jaxont, mivel tudom, hogy Justin milyen lehet. Akaratlanul álltam közéjük, de Justin engem sem kímélt. Karjaival a falhoz vágott, így pont a fájós oldalam csattant a falon, amiatt felüvöltöttem.
- Justin, azon a részén Jayde megsebesült! - kiáltotta Jaxon, majd aggódó tekintettel pillantott rám. Könnybe lábadt szemeimmel néztem vissza rá, míg kezemet a sajgó ponton hagytam. Justin felmérte a helyzetet, ellökte Jaxont a közelemből, majd felemelt engem. Mámorító illata megcsapta az orromat. Bevitt a szobájába és elhelyezett az ágyán, majd kifutott a szobából. Néhány perc múlva egy jeges zacskó volt a kezében, amit az oldalamra helyezett.
Néma csöndben ültünk egymással szemben, de én a fejemet lehajtottam és a paplant vizsgáltam, mintha annyira érdekes lenne. Érezni lehetett a feszültséget kettőnk között, szinte vibrált a levegő. Nem tudtam mit mondhatnék neki, és szerintem ő se. Ajkamat harapdáltam zavaromban, mivel zavart a csend. Bár addig jó, amíg Bieber ki nem nyitja a száját.
- Nem hittem volna, hogy még látjuk egymást. - szólalt meg váratlanul. Szemeimet még mindig a paplanon tartottam. Nem akartam látni.
- Nem sokat változtál, Bieber. - pörgött le bennem, ahogyan a falhoz vágott.
- Nem tudtam, hogy Amber elütött. - suttogta. Mintha megbánta volna ezt az egészet.
- Szóval, ha Amber nem ütött volna el, akkor meg se bántad volna ezt az egészet? - gondolkoztam hangosan.
- Ne forgasd ki a szavaimat, nem akarok veszekedni. - hangja gyengéd volt. Kérdően pillantottam Justinra, ugyanis nem szoktam meg, hogy így beszéljen velem. Túlságosan is gyengének tűnt velem szemben. Kezemet a homlokára tettem.
- Most meg mit csinálsz? - emelte le homlokáról a kezemet, de nem engedte el.
- Nincs lázad, nem vagy beteg. - jelentettem ki. Furcsán nézett rám. - Túl rendes vagy velem és ez gyanús.
- Nyugi! - mosolyodott el. - Már lemondtam rólad.
Megkönnyebülten sóhajtottam fel. Ezek szerint kizárhatom az életemből. Időközben kezemet kihúztam szorításából.
- Helyes. - válaszoltam.
- Nem kéne már menned? - pillantott az órájára. Ennyit a normális Justinról.
- De. - mondtam, majd felálltam az ágyáról. Kiléptem a folyosóra, leballagtam a lépcsőn és a bejárati ajtóhoz siettem. Kezemet a kilincsre helyeztem, de mielőtt lenyomtam volna kinéztem az ablakon. Nem hittem a szemeimnek: Thomas Clewer, az állítólagos zsaru, aki elől menekültem, az utcán sétált és megvizsgált mindent. Riadtan léptem hátra az ajtótól.
- Mi az? - kérdezte Justin, majd észrevette ő is Thomast. - Elintézem.
- Ne! - húztam vissza, mielőtt vérfürdőt rendezett volna az utcán.
- Ugye tudod, hogyha sérülten elindulsz haza még könnyebben elkaphat? - kérdezte.
- Tudom. - sütöttem le a szememet. - Itt maradhatok egy éjszakára? - magam sem hittem el, hogy feltettem ezt a kérdést.
- Miattam. - válaszolta, majd megindult a konyha felé.
Érdekes este elé nézek, az biztos.

II.Évad - 1.Rész

- Mi folyik itt? - léptem ki a házból a markolók zajára. A dolgozni készülő férfiak egy percet sem vesztegettek rám, ami rettentően felbosszantott. Anyuék az egyik jármű mellett beszéltek egy öltönybe öltöztetett férfivel, akinek az arca ismerős volt. Ki lehet ez, és mi folyik itt a házunk előtt? Félretéve félelmemet a ijesztő munkásoktól átvergődtem közöttük, és próbáltam a szüleimhez közelebb kerülni.
- Anyu ez mi? - kiabáltam túl a hatalmas markolók hangját.
- Fel akarják szedni a kerítésünket, hogy a régi rézvezetékeket kiássák. - fordult felém. - Biztosan drága pénzért el akarják adni. - tette hozzá, amit csak én hallottam.
- Van erre engedélyük? - néztem rá a férfira, aki végig engem figyelt és minden egyes mozdulatomat vizsgálta. Szemeibe nézve tátva maradt a szám: az egyik szeme kék, a másik zöld volt. Börtöntölteléknek nézett ki, de az öltöny könnyen eltakarta ezt a tulajdonságát.
- Te csak ne üsd bele ebbe az orrodat! - mutatott rám és szúrós tekintetével a lelkemig hatolt. Kihívó pillantását viszonoztam, mire elégedetten elmosolyodott.
- Beszélhetnék négyszemközt a lányával? - fordult apa felé. Apa rám nézett. Gondolom látta rajtam, hogy engem nem kell félteni.
- Persze. - sóhajtotta, majd a szüleim elmentek és próbálták feltartani a munkásokat. A férfi oldalra bólintott jelezve, hogy arra induljunk el. Hosszú percekig sétáltunk, míg el nem értük az utca sarkát, ahol egy furgon állt. Kezd rossz előérzésem lenni... Az autó mellett megálltunk, majd a férfi neki dőlt a járműnek.
- Szóval te lennél a híres Jayde Debney? - pillantott rám. Rögtön beugrott két kérdés: honnan ismer és mit akar tőlem?!
- Igen. - feleltem.
- Nem vagy bőbeszédű. - jelentette ki, majd a furgonból elővett egy mappát, amit kinyitott, majd olvasgatni kezdte. - E szerint sokat tudsz beszélni, flegma vagy és mindig megvéded magad. - nézett ismét rám. Összehúztam a szemöldökeimet és a kezében lévő mappára pillantottam. Jobb kezemet azonnal akcióba indítottam, hogy elvegyem a rólam leírt információkat tartalmazó papírokat.
- Á-á-á! - használta ki alacsony természetemet és felemelte az említett lapokat.
- Maga mégis ki a franc? - sziszegtem.
- Thomas Clewer, a helyi rendőrőrs igazgatója. - válaszolta. Egy perc alatt végiggondoltam mindent, de nem ugrott be semmi, hogy csináltam volna valamit.
- Mit akar tőlem? - kérdeztem tőle, ezúttal nyugodtan. Tekintetemet levezettem róla és a furgonra pillantottam... Egy rendőrnek mióta nincsen rendőrautója? Ajkaim cserepesre száradtak, ezért végignyaltam őket, de félelmem így sem múlt. Kezét lassan levezette a zsebéhez, amiből kivillant egy pisztoly markolata, de ekkor már nem bírtam.
Futásnak eredtem.
Csak futottam egy irányba, még azt sem figyeltem, hogy merre megyek. A szél fújt, ami a nagy sebesség miatt csípte az arcomat, de nem adtam fel. A zsaru - ha tényleg zsaru -  a nyomomban volt és egy percre sem állt meg. Hajamból a hajgumi is kicsúszott, így a dús hajkoronám a szemembe lógott, viszont nem törődtem vele. Mégis milyen bajba kevertem magam, megint? Semmit nem csináltam, és Bieberék bandájától is elszakadtam.
Apropó Bieber.
A srác, Jaxon és Amber már egy hónapja nem járnak iskolába, és az ő "királyságuk" egy csöppet felborult, ugyanis hiányoztak az uralkodók. Bár én békében éltem, eléggé furcsa volt nélkülük. Persze egy percre sem hiányoztak, sőt boldog voltam a hiányuktól. Az érettségihez közeledve pedig még tanulni is volt időm, amiért bónusz pontot adok neki az eltűnésükért. Mondjuk, azért érdekel, hogy mégis hol vannak.

Gondolkozásomat pedig egy felerősödő fájdalom zavarta meg, amitől az eszméletemet is elveszthettem, és nem maradt más, csak a sötétség...

II. Évad - Prológus

Minden ember élete tökéletesnek tűnhet kívülről amíg meg nem tudjuk, hogy belülről mi is zajlik le egy személyben. A másság teljesen felboríthatja egy fiatal életét, hiszen a korabeli emberek elítélők, ha valaki más, mint ők. Volt tapasztalatom ebben, és ha valaki megismerné a történetemet őrültnek tartana, hogy lemondtam Isten legnagyobb ajándékáról, mert elítéltek egy ostobaság miatt, amit én élveztem és egy percét se bántam meg. Még mindig emlékszek az „Ő” szavaira, ahogyan ellök magától majd egy véletlen folytán közel enged magához, és akkor megtörténik… Mindenre tökéletesen emlékszek, hogy hogyan indultunk el ketten a leépülés hosszú útján, aminek végén mindketten elértük a célt: egy másik világot.

,,Zárd be a világot és nyisd ki a sebeidet.’’

- Suicide Room c. filmből