II.Évad - 1.Rész

- Mi folyik itt? - léptem ki a házból a markolók zajára. A dolgozni készülő férfiak egy percet sem vesztegettek rám, ami rettentően felbosszantott. Anyuék az egyik jármű mellett beszéltek egy öltönybe öltöztetett férfivel, akinek az arca ismerős volt. Ki lehet ez, és mi folyik itt a házunk előtt? Félretéve félelmemet a ijesztő munkásoktól átvergődtem közöttük, és próbáltam a szüleimhez közelebb kerülni.
- Anyu ez mi? - kiabáltam túl a hatalmas markolók hangját.
- Fel akarják szedni a kerítésünket, hogy a régi rézvezetékeket kiássák. - fordult felém. - Biztosan drága pénzért el akarják adni. - tette hozzá, amit csak én hallottam.
- Van erre engedélyük? - néztem rá a férfira, aki végig engem figyelt és minden egyes mozdulatomat vizsgálta. Szemeibe nézve tátva maradt a szám: az egyik szeme kék, a másik zöld volt. Börtöntölteléknek nézett ki, de az öltöny könnyen eltakarta ezt a tulajdonságát.
- Te csak ne üsd bele ebbe az orrodat! - mutatott rám és szúrós tekintetével a lelkemig hatolt. Kihívó pillantását viszonoztam, mire elégedetten elmosolyodott.
- Beszélhetnék négyszemközt a lányával? - fordult apa felé. Apa rám nézett. Gondolom látta rajtam, hogy engem nem kell félteni.
- Persze. - sóhajtotta, majd a szüleim elmentek és próbálták feltartani a munkásokat. A férfi oldalra bólintott jelezve, hogy arra induljunk el. Hosszú percekig sétáltunk, míg el nem értük az utca sarkát, ahol egy furgon állt. Kezd rossz előérzésem lenni... Az autó mellett megálltunk, majd a férfi neki dőlt a járműnek.
- Szóval te lennél a híres Jayde Debney? - pillantott rám. Rögtön beugrott két kérdés: honnan ismer és mit akar tőlem?!
- Igen. - feleltem.
- Nem vagy bőbeszédű. - jelentette ki, majd a furgonból elővett egy mappát, amit kinyitott, majd olvasgatni kezdte. - E szerint sokat tudsz beszélni, flegma vagy és mindig megvéded magad. - nézett ismét rám. Összehúztam a szemöldökeimet és a kezében lévő mappára pillantottam. Jobb kezemet azonnal akcióba indítottam, hogy elvegyem a rólam leírt információkat tartalmazó papírokat.
- Á-á-á! - használta ki alacsony természetemet és felemelte az említett lapokat.
- Maga mégis ki a franc? - sziszegtem.
- Thomas Clewer, a helyi rendőrőrs igazgatója. - válaszolta. Egy perc alatt végiggondoltam mindent, de nem ugrott be semmi, hogy csináltam volna valamit.
- Mit akar tőlem? - kérdeztem tőle, ezúttal nyugodtan. Tekintetemet levezettem róla és a furgonra pillantottam... Egy rendőrnek mióta nincsen rendőrautója? Ajkaim cserepesre száradtak, ezért végignyaltam őket, de félelmem így sem múlt. Kezét lassan levezette a zsebéhez, amiből kivillant egy pisztoly markolata, de ekkor már nem bírtam.
Futásnak eredtem.
Csak futottam egy irányba, még azt sem figyeltem, hogy merre megyek. A szél fújt, ami a nagy sebesség miatt csípte az arcomat, de nem adtam fel. A zsaru - ha tényleg zsaru -  a nyomomban volt és egy percre sem állt meg. Hajamból a hajgumi is kicsúszott, így a dús hajkoronám a szemembe lógott, viszont nem törődtem vele. Mégis milyen bajba kevertem magam, megint? Semmit nem csináltam, és Bieberék bandájától is elszakadtam.
Apropó Bieber.
A srác, Jaxon és Amber már egy hónapja nem járnak iskolába, és az ő "királyságuk" egy csöppet felborult, ugyanis hiányoztak az uralkodók. Bár én békében éltem, eléggé furcsa volt nélkülük. Persze egy percre sem hiányoztak, sőt boldog voltam a hiányuktól. Az érettségihez közeledve pedig még tanulni is volt időm, amiért bónusz pontot adok neki az eltűnésükért. Mondjuk, azért érdekel, hogy mégis hol vannak.

Gondolkozásomat pedig egy felerősödő fájdalom zavarta meg, amitől az eszméletemet is elveszthettem, és nem maradt más, csak a sötétség...